A nagy piros-kékség

Cím: A nagy piros-kékség
Szerző: Hegyi Iván

Kiadó, kiadás éve: Sprint Kiadó, 2015

Formátum: fűzött, keményfedeles
Oldalszám: 200

Hegyi Iván jutalomjátéka: A nagy piros-kékség

Maga a papírforma: kiváló lett a „Vasas-meséskönyv”.

Igényes, tartalmas, a 104 éves, patinás angyalföldi klub történelméhez igencsak méltó könyv jelent meg a Vasasról. E jelzők hallatán sejthető, hogy a „háttérben” Hegyi Iván áll, mert hiszen mi lenne magától értetődőbb, minthogy az egyik legkiválóbb magyar sportújságíró – a Népszabadság sportrovatának vezetője –, a közismerten elhivatott Vasas-drukker vállalta magára a feladatot.

Sajnos a honi futballkluboknak nem csupán a jelenük sanyarú a dicső múlt árnyékában, de az igazán nívós klubhistóriák is hiányoznak a könyvpiacról – persze ez az egész futballkultúránk szegénységi bizonyítványa is. Hiánypótló ez a friss kiadvány is, hiszen a hatszoros magyar bajnokcsapat (amely egykor a Real Madrid, a Milan és a Manchester United mellett negyedikként volt BEK-elődöntő szereplője) történetéről sem jelent meg eddig túl sok kiadvány. Volt 1983-ban a Sikerek piros-kékben című, többek között Boskovics Jenő és Németh Gyula által is szerkesztett, ám meglehetősen lapos és jellegtelen kötetecske, majd a klub centenáriuma alkalmából jelent meg 2011-ben Hegyi Ivánnak a Tíz a százhoz című alkotása, amely viszont elsősorban a hat bajnoki címre és a négy kupagyőzelemre koncentrál.

A címből – A nagy piros-kékség – talán csak én hallom ki a filmes műveltségéről is rendre bizonyságot tevő szerző utalását az 1988-as moziklasszikusra, a Luc Besson és Jean Reno nevével fémjelzett A nagy kékségre, de akár így van, akár nem, egy másik kultuszfilm címe nekem még inkább eszembe ötlik: A nagy ábránd. Hiszen korunkban Vasas-szurkolónak lenni meglehetősen anakronisztikus érzés, és ezt e cikk szerzője pontosan ugyanúgy érzi, ahogy a könyv szerzője is vélhetően tudja. A negyven éven aluli Vasas-híveknek ugyanis a klub nem sok örömet és sikerélményt tartogatott; 1977 óta nem nyert bajnoki aranyérmet a vasmunkások hajdani csapata, és a dobogó közeli helyezés is ritka azóta, mint a piros-kék holló.

Mégis létezünk. Ábrándozunk egy olyan futballkorszak után, amelyet sohasem élhettünk meg, csak mások meséiből tudhatunk róla, hogy valóban létezett, hogy egykor a Vasas tényleg a világ egyik legjobbja volt. Hegyi Iván azonban nem ehhez a korosztályhoz tartozik, gyerekként Mészöly Kálmánék között labdázott, majd testközelből követhette végig a jelentős részét azoknak a fényes sikereknek, amelyekről oly színesen és szívesen mesél.

A mindmáig utolsó Vasas-arany: Nagy Várady tér…

A nagy piros-kékség szerencsére nem hagyományos, lineáris idővezetésű klubtörténet, nem Ádámtól-Évától áll neki elmondani a Fáy utcai egyesület történetét, hanem egy-egy fejezet egy-egy témát, történetet idéz meg a klub 104 évéből. (Valójában egy összeállítás, ami a szerzőnek a XIII. Kerületi Hírnökben 2009-ben elindított Angyalföldi pálmafák című sorozatára épül.) Ha úgy tetszik, súlyozva van a „történetvezetés”, előre kerültek a legjelentősebb események, a 9:2-es győzelem a Rapid elleni KK-döntőn, az első bajnoki cím megszerzése, a nagy páros csata a Real Madriddal a BEK-ben, a Hexagonal-tornagyőzelem Chilében, vagy a Fradi, az Újpest és a Honvéd elleni legemlékezetesebb diadalok. És persze nem Wikipédia-könyvírás zajlik, a szerző a megszokott stílusában sztorizik, popkulturális kikacsintásokat tesz, és szinte minden bekezdésbe jut valami nyelvi leleményesség vagy szójáték. Aki kedveli Hegyi Iván jellegzetes címadási gyakorlatát, az bizonyára nem fog csalódni, hiszen ezúttal is villannak olyan címek, mint a Királyi dárda, Chile-bérc, Hajdú-vihar, Nagy Várady tér, KOmló, Nell-döngetés, Frédi és Bene, Korántsem szürke Farkas – csak úgy ízelítőül.

Hegyi Iván könyve időtálló mű – de bizonyára ő maga bánná a legkevésbé, ha a Vasas 125. vagy 150. születésnapjára majd alaposan frissíteni kellene ezt a szöveget. Mert az azt jelentené, hogy volna mivel…

Bodnár Zalán